Melany .
Nem tudom , hol vagyok . De sötét van és minden olyan ismerős még is .
De az , hogy lehet ? Apró fényvillanásokat láttam az egyik sarokból. Egyedül
sétáltam egy sötét semmi közepén egy , apró fénycsepp felé. Ha ezt valaki látja
, tuti hülyének néz. De nincs itt rajtam kívül, senki. Apró , és megfontolt
lépéssekkel hallattam előre. Egyre közelebb és közelebb értem a fényhez , nem
is olyan kicsi. Már csak egy lépésnyire voltam a fénytől , aminek a másik végén
hangok szűrődtek át. A lényem egyik fele át akart menni , de a másik félt és
nem engedte át. De a kíváncsiság még is nagyobb volt bennem . Előre nyújtottam
a kezem és át léptem . Azt hittem , felébredtek és otthon találom magam , de
nem ez történt. Olyan helyen találtam magam , ahova nem szeretek vissza
gondolni . A családom halálának a napra. Nem akarom , újra átélni ezt a
napot .Minden napom arról telj , hogy a
fejembe van és bár nem akarom át élelem . Most nem akarom. Hátat akartam
fordítani és vissza akartam futni a sötétbe , de nem volt mögötte a kis ajtó
ahol át jöttem . Csak a házunk volt mögötte. Lélegzetem szakadozva tört fel a mellkasomból. Kezemet ökölbe szorítottam és szorosan magam köré csavartam .Lassan megfordultam és szembe néztem , azzal amivel minden nap szembe nézek . Szemem könny áztatta volt , mikor megláttam édes anyámat , ahogy nagy mosollyal az arcán , ülteti be a beteg nővéremet a kocsiba , az apám , ahogy kedvesen és bohókásan kinyitja nekem az ajtót . Én ahogy nevetve huppanok be a kocsiba . És Shelley , aki Little-kórban szenved és még is mosolyog , ahogy csak tud.
Behunytam a szemem és mikor újra kinyitottam már a pillanat töredékét kaptam el , a balesetből és a végből, amikor az én életem véget ért. És egy új történt. Akaratlanul megrándult a szám és sikítottam , hogy Ne!de rá jöttem, hogy nem hallják , ha én kiáltok neki. Apám véráztatta testét , ahogy a kocsi mellett hever , anyám amint a kocsiban az anyós ülésen ül , üveges tekintettel. Shelley aki még erejének utolsó pici erejével is szorította a kezemet , és én ahogy ott feküdtem félig a kocsiban és félig kint . Ahogy a derekam vérzik , a lábamban lövések nyoma . Emlékszem , ahogy Shelley utoljára rám mosolyog , majd kezével elengedi az enyémet és lehunyja a szemét ő is , örökre.
Hallottam ahogy , egy éles és mély férfi hang , oda hajol a fülemhez és ezt súgja nekem.
- Egy harc , aminek véget vettetem . - csak , hogy most láttam az embert , eddig csak a hangját hallottam . Egy fehér öltönyös , őszhajú férfi egyenesedet fel mellőlem , és hogy még jobban nyomorultnak érezzem magam , belém rúgott , majd felnevetett és elment. Az arcát nem láttam . Nem elég , hogy a családomat elvette tőlem , még saját magamat is elvet .
Láttam , ahogy a kezem kicsúszik a kocsiból , én ahogy egyenesen az aszfaltra zuhanok és elterülök , a mellkasom , már lassabban emelkedett és süllyedt , mint aki , kezdi feladni az életért a harcot.
Térdre rogytam a saját rém emlékem közepén , kezemet arcom elé kaptam és zokogni kezdtem.
Felakartam kelni , nem akaratom tovább ezt látni , soha többé nem akarom ezt látni .
Bosszút állok azon aki megölte a családomat , de nem akarom tovább látni .
Levegő után kapkodva ültem az ágyon , a szoba fehér volt és nem az én szobám . Egyáltalán nem hasonlított rá. De aztán az erős fájdalom a hasamban , felébresztett és eszembe juttatta hol is vagyok. Hajam a nyakam és tarkómra és a homlokomra tapadt. Óvatosan , körbe néztem a kórterembe , gépek csipogása mellette, csövek tömkelege , ami mint belőlem vezettek a gépekbe .
Szemmel tovább siklottam és egy alvó embert láttam a fotelbe , haja fekete volt ami arcába hullott , de jellegzetes kendő ami ott virított rajta , azonnal felismertem és tudtam , hogy ki ő. Alex.
Mély levegőt vettem , majd felhúztam a lábaimat , kezemmel összefogtam őket , fejemet ráhelyeztem és kinéztem a mellettem lévő ablakon . Sötét volt oda kint , nagy sötét , csak a lámpák világítottak.
Ringatni kezdtem , magam .
- Miért olyan nehéz feledi . Miért ?- suttogtam , magamnak , miközben ringattam magam . Próbáltam nem sírni , de nem tudom vissza tartani . Sós könnyeim utat törnek maguknak és egyesével egymás után gurultak ki és csorogtak végig az arcomon , egyenesen lepottyantak a fehér és kék ágytakaróra , amit ilyenkor a kórházakban adnak. A jellegzetes nyugtató szín , de engem valahogy nem tud meg nyugtatni , pedig jól jönne , főleg most. - Olyan nehéz , annyit kérni , hogy hagy feledhessek , hagy kezdhessek új életet. Hagy hagyjam el azokat az emlékeket , a vért , a lövéseket , az autó csattanását , ahogy apám utoljára azt mondja szeretlek titeket , ahogy a nővérem utolsó csöpp erejével megszorítja a kezem , anyám , mikor ő már nem beszél , nem síkit , nem mondja , hogy szeret , csak ül üveges tekintettel . Annak az emberen , a mély búgó hangja ami a vérembe ivódott . El akarom felejteni . El akarom . - sikítottam , a végén , sírástól reszket az egész testem . Éreztem, hogy valaki mellém ül és mellkasára vonzza a fejem . Nem kellet a szemébe néznem , hogy tudjam ki az . Az előbb még alvó Alex, ölelt erősen és tartotta a sírástól reszkető testemet .
- Csssss !- ringatott egyenletesen .
- Bár , haltam volna , meg most ! Bár ne élném át újra azt az egy napot , bár ne mentünk volna el az nap , bár minden más lett volna , bár ne szeretnélek .- tudtam , hogy mit mondok . És azt is , hogy kinek .
- Ha minden más lett volna , akkor nem találkoztunk volna és akkor én se szeretnélek úgy mint most .- erre viszont nem vártam . Eltoltam magam Alex, mellkasától és mélyen a csoki barna szemeibe néztem , még sós könnyeim mögött is láttam azokat a szemeket , azt az arcot és azt az ellenállhatatlan kicsi mosolyt ami akkor is ott van a szája szél ha ő nem akarja .
- Ez olyan szerelem , aminek nem szabadna létre jönni-e!- mondtam .
- De , ez olyan szerelem , aminek nem lehet megálljt parancsolni . Nem lehet .- egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám . Megdermedtem és figyeltem , ahogy ajka egyre közelebb került az enyémhez . Már csak egy apró milliméter választotta el az enyémtől.
- Ha megálljt akartam volna parancsolni , már meg tettem volna mikor megláttalak .- mondtam , ki azt a mondatott , amit soha nem gondoltam , volna , hogy hangosan is kimondom , neki .
- Ennek örülök . - és lecsapott ajkaival az enyémre. Lágyan csókolt , majd egyre szenvedélyesebb lett. Nyaka köré csavartam a kezem és közelebb húzódtam hozzá , bele túrtam fekete hajába . Miközben ő erősen és még is gyengéden , közelebb húzott magához és a hátamon fölfelé haladva , egyik kezével megállt a derekamon , még a másikkal a hajamba túrt és nem engedett el. Nem is akartam .
Mély álomba merültem el azután a csók után . Örültem , hogy egy rossz álom sem , emlék sem , akart most felszínre törni . Csak lebegni szerettem volna lehunyt szemmel és élvezni a csendet. A békét.
Ez egy olyan sziget , amit nem engednék el soha . Lebegtem, mint egy léggomb a levegőben .
Mikor éreztem , hogy a szempillám úgy érezte , hogy már eleget volt csukva , és már szeretett volna kinyílni , én nem küzdtem , hogy csukva tartsam . Inkább engedtem , hogy kinyíljon , nyújtózkodni és mocorogni kezdtem azon a csepp kicsi ágyon , ami a kórházakban szokott lenni .
Abban reménykedtem , hogy Alex, fog ott lenni mellettem és mosolyogva néz rám . De valahogy ez nem így volt. Nem épp édes mosollyal találtam szembe magam , ébredésemkor.
- Legszívesebben , én nyírnálak most ki . - morogta a szemebe barátnőm , csípőre tett kézzel .
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése